Elhagyatva bámulok a
Semmiség ködén át –
Nem látva mást, csak magamat,
Mint egy kiégett lámpát –
S be is kell érnem ennyivel;
A teljesség látványa ez,
Hisz én is benne létezem
Valahol a világban,
S bennem egy világ van.

Káprázat ez, mely felemel,
S testetlen ellebegtet –
Én tudatára ébredek,
Hogy micsoda végtelen kegy
E mérhetetlen lebegés
Részesévé lennem –
Látva, hogy minden sejtem
A mindenségnek része,
Hisz minden – de minden az ISTENIT
Hordozza minden részben.

 

Fölfedeztem, mennyi vágy
Nyom le még mindig engem
Az anyagba – kielégülést
Sikoltva – követelve,
S beleragasztja lelkemet
E földhözragadt testbe
Megállítva a lebegést –
Ez test, s lélek egysége.

Ülök a parkban egyedül –
Isten csak a társam,
Isten, ki bennem legbelül
A teljesség varázsa –
Csak hagyni kell felbukkanni e
Mélységet magamban

Nézem a lágy vízsugarat,
Mely a fényt felszabdalja
A szivárvány színeire
Ívben felfeszítve –
A szivárvány összes színe
Része a teljességnek,
Éppúgy, mint a fa, a virág,
Vagy vágyakozó lelkem.

Minden részlet része a
Hatalmas alkotásnak –
A rész az egészért kiált!
Ez okozza a vágyat,
Melyből a tett születik,
Mi a hiányt kitölti –
S harmóniába kerülök
Mindennel, ami földi.

Elhagyatva bámulok
A semmiség ködén át –
Magamba mélyedek, s látom
Létem határoltságát –
A határtalan lebegés,
Mit néha - néha érzek,
Az élet játéka csak,
Hisz játék e földi élet –
E spirális körforgás,
E célja-vesztett futkosás
Semmi az egészhez képest,
Mégis – e játszás is része a
Nagy-Világ-Mindenségnek.