|
Faragunk
Elcinkedir 2015.12.27. 13:17
Amint az évek repülnek felettünk,
Egyre gyakrabban merül fel bennünk,
Alkotókban a kérdések kérdése,
Hisz készülünk az útra évről évre –
Faggatod a világ ismerős szegletét,
Emlékezik-e majd rád valamiért.
Faragunk verset mérték szerint rendbe,
Fabrikálunk fabulákat is nevetve,
Faragunk tornyot, keresztet, fejfát,
Írtjuk az erdőt, meddig a szemünk lát,
S nevelünk gyermeket faragva fattyát,
Szív helyett kap majd míves ranglétrát.
Ahogy a fáról, róla is levágjuk
Oldalhajtásait, mert mi úgy látjuk,
Vad és nem terem, csak az erőt szívja,
Pedig lehet, hogy új, egyéni forma
Bonthatná virágját – hő szeretetben…
Így lefagy örökre – marad terméketlen.
S mindvégig sóváran tipródunk azon,
Tudunk-e faragni valami nagyon
Egyénit, nemeset, örökkön élőt,
Miről ránk gondolnak az utánunk lévők…
Gyűjtünk, s alkotunk – megosztani vágyva,
Pedig csak szívünket kellene világra,
Napvilágra tárni – őszintén, szépen…
Milyennek teremtetett egykor, régen;
Kifogyhatatlannak a szeretetben,
S éltetni mélyén a kisgyermek-énem,
Ki tiszta, romlatlan, még jó és teljes –
Utánunk a világ nemesebb így lesz…
Lehet, hogy egész átkos életemben
Csak azért kellett mindig félretennem
Azt a néhány garast, ami megmaradt,
Amint leróttam az adósságomat,
Hogy fölvegyen a végén a jó Kharón,
S ki tudjam fizetni a révészt a parton.
Ott másként méretik az ember, s tette…
Az sem számít, ha mindenki szerette,
Csak az, hogy mennyit adott tiszta szívből,
S hagyott-e a benne élő gyermekből
Valamit az érintetlen szépségnek;
Nyitott-e utat a szelíd szeretetnek…
Szeged, 2008. január 26.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
